A 11 éves Conornak nehéz helyzettel kell megküzdenie: édesanyja súlyos rákbeteg, haldoklik, édesapja több ezer kilométerre él tőlük új családjával, testvére, barátja nincs, nagyanyjával pedig finoman szólva is kérdéses a viszonya. Vajon mit kezd a fájdalmával, félelmével, magányával és legfőképpen a dühével ebben a helyzetben? Ezt meséli el a Szólít a szörny című film őszintén, hitelesen, giccses közhelyek nélkül – és épp ezért megrendítően.

Az elmúlásról, a veszteségről és a gyászról nehéz beszélni. Szeretünk úgy tenni, mintha nem lenne az élet természetes és elkerülhetetlen része. Félrenézünk, hárítunk, és amikor szembesülünk vele, nem tudjuk, mihez kezdjünk, mert felkészületlenül ért és túlságosan fáj.  Különösen igaz ez, ha gyerekek is érintettek a történetben. A felnőtteknek a saját gyászukkal való szembenézés és megküzdés sem megy könnyen, a gyerekekét pedig sok esetben kifejezetten hárítják. Sokszor meg is fogalmazzák, hogy ők még nem értik, mi folyik körülöttük, kár lenne terhelni őket ezzel a súlyos témával. Pedig hiába gyerekek, nagyon is értik, és pontosan érzik, hogy valami súlyos és visszavonhatatlan történt, hogy romokban van a világuk és már soha nem lesz ugyanolyan, mint volt. Értik és érzik, csak sokkal eszköztelenebbek és kiszolgáltatottabbak, mint a felnőttek. És ha nem válik megoszthatóvá a fájdalom, a kétségbeesés vagy a düh, ha nincs közös emlékezés, akkor könnyen bennragadhat az ember a romok között.

Sokszor dolgozom olyan kliensekkel, akik elakadtak a gyászban. Gyerekekkel és olyan felnőttekkel is, akik gyerekkoruk óta hordozzák az elakadásukat egyre nyomasztóbb teherként. Nekik az egész személyiségüket áthatják a gyerekkori veszteség nyomai. A történet pedig, amit elmesélnek, szinte minden esetben ugyanaz: minden családtag egy-egy zárvánnyá alakult a gyászban, mindenki magára maradt az érzéseivel, és nem volt eszközük arra, hogy kiszabadítsák magukat belőle.

A Szólít a szörny ezt mutatja be egyszerűen, hitelesen és gyönyörű metaforákkal. Őszinte és hiteles, mert nem keni el valamilyen púderes hepienddel a szívszorító valóságot. Ugyanakkor hőst sem csinál Conorból, ahogy az őt körülvevő felnőttekből sem. Egyszerűen csak tűpontosan bemutatja, hogy mit él át ilyenkor egy 11 éves gyerek - és ez pont elég.