„Ha a mesében a sárkányt kell legyőznie a hősnek, akkor a valóságban az egyik legfélelmetesebb ellenség, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, a figyelmetlenség és a sietség szörnye.” – írja Kádár Annamária Mesepszichológia című könyvében. Ezen a talajon alakult ki a slow mozgalom, ami a lassú, tartalmas élet fontosságát hirdeti a rohanás és a meg nem élt pillanatok alternatívájaként. A mozgalom ma már számos életterületet lefed, egyik legizgalmasabb a slow parenting, ami a lassú nevelést és az egyszerűbb gyerekkort tűzte zászlajára.

Demonstráció pennével

A mozgalom a Slow Fooddal indult 1986-ban, amikor az egyik gyorsétteremlánc a római Spanyol lépcsőnél akart üzletet nyitni. A terv rendkívül felháborította Carlo Petrini gasztrobloggert, aki hamar követőkre is lelt, és szokatlan demonstráció vette kezdetét: a konyhájukra rendkívül büszke helyiek penne dobálásával fejezték ki ellenszenvüket, és meg is hiúsították a gyorsétterem megnyitását. A megmozdulás a – fast food ellenpólusaként - a slow food nevet kapta, és hamar önálló irányzattá nőtte ki magát messze túlterjedve Olaszország határain. Három évvel később, 1989-ben Párizsban megszületett a slow food alapdokumentuma, ami a gyorséttermekkel és a műanyag ételekkel szemben a piacra járást, az étel elkészítésének élvezetét és az ízlelgetést hirdette. Hamar népszerűvé vált ez a filozófia, és sorra jelentek meg különböző ágai. A slow city az élhető életterek és a kis közösségek fontosságát hirdeti, a slow travel az utazás területén ajánlja az elidőzést a rohanó és mindent gyorsan bekebelező turista üzemmód helyett, a slow parenting pedig ugyanezt a gyereknevelés területén valósítja meg. 2004-ben Carl Honoré kanadai újságíró megírta In Praise of Slow: Challenging the Cult of Speed (magyarul: Slow – A lassúság dicsérete) című könyvét, ami a mozgalom összefoglalásának tekinthető.

Egyperces esti mesék helyett

Carl Honoré nevéhez fűződik a slow parenting irányzat is, melynek megszületését és alapelveit  Under Pressure: Rescuing Our Children from the Culture of Hyper-Parenting című könyvében írta meg 2008-ban. Elmondása szerint több saját élmény hatására döntött úgy, hogy ideje szülőként is lassúbb üzemmódra kapcsolni. Az egyik ilyen eset volt, amikor fia rajztanárnője közölte vele, hogy a gyerek tehetséges, mire elkezdett lázasan kutatni a legjobb magántanárok, tréningek és egyéb tehetségfejlesztő lehetőségek után. Amikor viszont megosztotta a fiával a kutatása eredményeit, az a várt lelkesedés helyett csak annyit mondott, nincs szüksége magántanárra, egyszerűen csak rajzolni szeretne. A másik helyzet, ami ugyancsak rádöbbentette, hogy ideje újragondolni a nevelési elveket, amikor egy repülőtéren megpillantotta az Egyperces esti mesék című könyvet.

Helikopterszülők helyett lassú szülők

A slow parenting arra az egyre szélesebb körben terjedő trendre adott válasznak tekinthető, melynek legfontosabb ismérve, hogy a szülők szervezett tevékenységekkel táblázzák be a gyerekek szinte összes idejét, alig hagyva üresjáratot. Helikopterként köröznek a gyerekeik fölött – innen ered az elnevezésük is -, igyekeznek minden igényüket kielégíteni, miközben folyamatosan kontrollálják őket. Ebben a szemléletben az elvárások és a túlhajszoltság dominál a minőségi szülő-gyerek kapcsolat helyett. Egyre több kutatás – és a gyermekterapeuták rendelőjében megjelenő számos páciens – figyelmeztet arra, hogy mindez súlyos károkat okoz a gyerekek személyiségfejlődésében. Peter Gray, a Boston College professzora például arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmúlt ötven évben nagymértékben csökkent a gyerekek lehetősége a szabad játékra és szinte egyáltalán nem marad idő üresjáratokra. Ez a folyamatos túlterheltség pedig oda vezet, hogy az eddig felnőtt problémának tartott kiégés már gyerekeknél is megjelenhet.

Játék és felfedezés

A slow parenting hívei a kognitív fejlesztés helyett inkább hagyják, hogy a gyerekek a saját ütemükben fedezzék fel a világot és ezáltal fejlődjenek. Épp ezért nagy hangsúlyt helyeznek a játékra. Úgy vélik, hogy a játék a gyerekkor természetes része, hiszen ha nem akadályozzák őket, energiájuk 15 százalékát fektetik ebbe a tevékenységbe. Ez ugyanis számukra a világ felfedezésének és élményeik feldolgozásának módja. A játéknak kétségtelen evolúciós előnye van, hiszen ősidők óta létezik. Szintén ezt bizonyítja, hogy sok emlősfajnál is jellemző, hogy a kölykök játékos formában, egy valóságos, ám biztonságos környezetben fedezik fel képességeiket és tanulnak meg bizonyos dolgokat. Épp ezért úgy gondolják, hogy hatéves kor előtt a természetes játéktevékenységre érdemes koncentrálni a formális oktatás és egyéb szervezett tevékenységek helyett.  

Emellett a minőségi szülő-gyerek kapcsolatra helyezik a hangsúlyt, melynek része, hogy a szülők elegendő időt szánnak a gyerekekre; van idejük meghallgatni az élménybeszámolóikat, mesélni nekik, törődni a félelmeikkel, szorongásaikkal és elidőzni az élet apró csodái felett.

Digitális bébiszitterek

A különféle kütyükkel és a tévénézéssel kapcsolatban is határozott véleményt képviselnek a slow parenting követői. A tévénézés és számítógépes játékok alapvetően ellentmondanak a minőségi idő elvének, ezért a lehető legkisebb szerepet szánják nekik a gyereknevelésben. A tévénézés emellett a slow life alapelveivel is ütközik, hiszen nagy hangsúlyt kapnak benne a reklámok. Ezek azt sugallják, hogy vásároljanak drága termékeket, amikre gyakran nincs is szükségük, és ez nem más, mint fogyasztói szemléletre szocializálás már gyerekkorban. Mindezek alapján úgy vélik, hogy tízéves kortól ajánlatos a tévénézés, de akkor is előre rögzített, gondosan kiválasztott tartalmak kerüljenek a gyerekek elé, amit a szülőkkel közösen néznek, és szükség szerint beszélgetnek a látottakról.

Körbepárnázás helyett egészséges kockázatvállalás

A helikopterszülőkre jellemző, hogy igyekeznek minden lehetséges veszélytől megóvni a gyereküket, ennek azonban hosszú távon igen negatív következményei lehetnek. Elég csak az úgynevezett bumeráng gyerek jelenségre gondolni: ezek a gyerekek nem tudnak leválni a szüleikről és önálló életet kialakítani, hanem felnőtt korukban is időről-időre visszatérnek a szülői házba. Ennek az az oka, hogy a túlféltő és túlkontrolláló nevelési attitűd nem készíti fel őket arra, hogy megküzdjenek a különféle nehéz helyzetekkel, hiszen megszokják, hogy a szüleik minden problémát megoldanak helyettük. Ebből kiindulva a slow parenting hívei azt az elvet vallják, hogy ha támogatják a gyerek egészséges felfedezési vágyát, ahhoz hozzátartozik, hogy szembesül bizonyos veszélyekkel. Ilyen tapasztalatokra azonban szüksége van, hiszen a mindennapi élet kockázatos lehet, és ha ilyen helyzetekkel is szembesülnek, az fejleszti a megküzdési képességeiket, így képesek lesznek megbirkózni a felnőtt élet legkülönfélébb kihívásaival.